Amikor egy receptorhoz kötődik, a ligandumok és a gyógyszerek hatással vannak a célsejtre. A belső tevékenység ennek a hatásnak az erőssége. Az antagonisták belső aktivitása nulla, és csak arra szolgálnak, hogy megakadályozzák más ligandumok kötődését az adott receptorhoz.
Mi a belső tevékenység?
Kémiai szempontból a ligandumok olyan ionok vagy molekulák, amelyek vonhatók a központi atomokhoz vagy a központi ionokhoz, és komplex kötést képeznek velük. Orvosi szempontból a ligandumok a receptorok elfoglalására szolgáló anyagok, amelyek a receptorhoz való kötődés után receptor-közvetített hatást fejtenek ki.
Ebben az összefüggésben a belső tulajdonság azt a hatékonyságot jelenti, amelyet egy ligandum vagy gyógyszerkészítmény egy speciális receptorhoz történő kötés után mutat. A belső aktivitás néha azt is jelzi, hogy a sejt funkciója megváltozik, amikor a ligandok receptorokhoz kötődnek.
A belső tulajdonságok kulcsszerepet játszanak, különösen a farmakodinamika szempontjából. Ez a gyógyszerek hatásának vizsgálata, amely a farmakológia egyik ága. Például egy gyógyszer hatékonysága megbecsülhető a belső tulajdonságainak felhasználásával.
Az intrinsic aktivitás különleges esete az intrinsic szimpatomimetikus aktivitás, amelyet részleges agonista aktivitásnak is neveznek. Ez a kifejezés különösen a β-receptor blokkolók, például a pindolol stimuláló hatására vonatkozik a hozzájuk rendelt receptorokra.
Különbséget kell tenni a belső tevékenység és az affinitás között, amely leírja a kötődési partnerek vonzását. Időközben a belső tevékenység néha szintén jelentkezik Hatékonyság a beszéd.
Funkció és feladat
Mindegyik ligandnak van egy meghatározott működési helye. Ez a hatás helye például egy sejtmembrán receptor. Ebből a helyből előáll a ligandum a sejtre gyakorolt hatása. Egy receptorral együtt a ligandum mindig komplexet képez, úgynevezett ligand-receptor komplexet. Ennek a komplex képződésnek a nélkül a ligandum nem fejti ki hatását. A megkötéskor a kapott komplex egy celluláris hatást közvetít, amely megváltoztatja a celluláris funkciókat.
A sejtszerkezetek megváltozása a ligand-receptor komplex közvetítésével a belső aktivitás központi eleme. Nem közvetlenül a változásról van szó, hanem a sejtek változásának erősségének mérésére. Röviden: a belső természetű aktivitás egy adott ligandum receptorhoz kötődésének erősségét méri.
A belső aktivitás kiszámítható. A számítás az IA = Wmax képlettel és az Emax-el osztva. Ebben a képletben az IA a belső tevékenységre utal. A Wmax az adott agonista maximális lehetséges hatásának felel meg, az Emax pedig a kötés elméletileg maximális elképzelhető hatásának felel meg. Ezzel a képlettel a belső aktivitás értéke mindig nulla és egy között van.
Egy aktív alkotóelem vagy ligandum, amelynek belső aktivitása nulla, tehát nem vált ki semmilyen hatást a receptorhoz való kötődés révén. Ebben az esetben a hatóanyagot tiszta antagonistának nevezik, amely csak a receptort foglalja el, és így megakadályozza, hogy más ligandumok kötődjenek a receptorhoz. Ha azonban a hatóanyag belső tulajdonsága egy, a receptorhoz történő kötés maximális hatást ér el. A ligandum vagy az aktív összetevő nem írható le tiszta antagonistaként.
Azokat a hatóanyagokat, amelyek belső aktivitása a nulla és az egyik közötti érték, néha részleges agonistáknak nevezik. A klasszikus modell „monofunkcionális” ligandumokon alapul, amelyek hatnak a receptorra. Valójában egy ligandum képes külön-külön és specifikusan kezelni a különböző jelátviteli útvonalakat. A ligandumok különböző jelátviteli útvonalakat is használhatnak párhuzamosan, és így antagonistákként és agonistákként is működhetnek egyszerre. Mivel a gyógyszer belső aktivitása szövetenként változhat.
Betegségek és betegségek
A belső tevékenység végső soron minden drog esetében releváns. Ebben az összefüggésben különbséget kell tenni az agonisták és az antagonisták között. Mint fentebb említettük, az antagonisták belső aktivitása nulla. Ennek megfelelően maguknak nincs hatása, de gátolják a receptor más ligandumainak hatását.
Ilyen gyógyszerek például a béta-blokkolók. Ezen gyógyszerek hatóanyaga kötődik a béta-receptorokhoz. Ezzel blokkolják a más anyagok kötődésének receptorjait, amelyek hatásait el kell gátolni. A béta-blokkolók például kötődhetnek a β-adrenoreceptorokhoz. Ezzel a kötéssel blokkolják az adrenalin stresszhormon és a noradrenalin neurotranszmitter kötődését. Ilyen módon gátolják az anyagok hatását.
Ilyen módon az anyagok csökkentik a pulzusszámot például nyugalmi állapotban. Ezzel a csillapítással ugyanakkor csökkentik a vérnyomást is. Ezért a béta-blokkolókat különféle betegségek kezelésére alkalmazzák, és alkalmasak például a magas vérnyomás vagy a szívkoszorúér betegség kezelésére szolgáló konzervatív gyógyszeres kezelésként. Jól dokumentált és most bizonyított hatékonyságuk miatt a béta-blokkolók néha a leggyakrabban felírt gyógyszerek.
A dopamin receptorok agonistáit például aktív összetevőként használják a Parkinson-kór kezelésére. Ezen receptorok agonistái lehetnek például a budipin, kabergolin, dihidroergokriptin, lisurid, paliperidon, pergolid, piribedil, pramipexole vagy ropinirole. A receptor kötődésben kialakult hatásuk miatt javítják a Parkinson-kór tipikus tüneteit, mindenekelőtt a merev mozgást, mozgási rendellenességeket, nappali fáradtságot és remegést.
